Mostanra már a második véleménybe futok bele a kórházak adóssága kapcsán a beszállítók társadalmi szervezeteitől, amely azt fejtegeti, hogy a költségvetésben lévő e célra szánt 60 milliárd forintból hogyan lehet közel 100 milliárd kintlévőséget rendezni, ha ezen összegre más érdekcsoportok is igényt tartanak? Már a facebook oldalamon linkeltem be egy cikket ezzel kapcsolatban, és természetesen ezt is megosztottam, de nem tudom megállni, hogy kiemeljek, hozzáfűzzek egy-két gondolatot.

A mostani adósságot a kórházak a GYEMSZI által fenntartott szoros állami felügyelet alatt „termelték ki” (tartották fent, növelték stb.), tehát a tulajdonos felelőssége nem lehet kérdéses.

A beszállítók leszállították a jellemzően közbeszerzések eredményeként a kórházaknak az eszközöket, azokat beépítették, felhasználták, elhasználták. A beszállítók befizették az áfát, és az elméletig (gyakorlatilag nem!) kapott ellenérték (kintlévőség) után most feltöltik a különböző adóelőlegeket.

A kormányzat bejelentette, hogy tárgyalni kíván az adósságokról. Próbálom beleképzelni magam egy fordított helyzetbe. Én tartozom egy banknak, vagy a NAV-nak. Tárgyalást kérek, és előadom az álláspontomat. Mit érhetek el? Fizetés elengedést? Átütemezést? Részletfizetést? Fizetés elengedést semmiképp. Talán átütemezést vagy esetleg részletfizetést, de ez a forgatókönyv sem kecsegtet nagy reményekkel. Ha húzom az időt, a kamatok közben ketyegnek, és egyszer úgy is fizetnem kell. Egyre többet.

Nagyon dicséretes, hogy azzal is foglakoznak végre, hogy az adósság újratermelődését megakadályozzák. Látszik valami stratégiai gondolkodás, és mintha a kormánynak is fontosabb lenne az egészségügy, mint eddig. De ígéret hangzott el a háziorvosok felé, továbbá meg kell állítani az elvándorlást is, ez pedig a bérrendezés (és az életpálya modell) folytatása nélkül csak naiv ábránd, sok területen nőnek a várólisták, amely felveti a TVK (teljesítmény volumen korlát) rendszer újragondolását, újraosztását esetleg kiváltását, vonatkoztatva ezt az egész kórház-finanszírozási rendszerre, hogy csak néhány súlyos problémát említsek. Ezek pedig beruházás nélkül nem fognak menni. Egy üzletbe, hogy beinduljon, kevés csak az ötlet, tőke is kell, ha máshonnan nem hitelből. Ha az állam bízik abban, hogy át tudja úgy szervezni az egészségügyet, hogy az fenntartható lesz valamilyen szinten, akkor bele kell tennie a tőkét saját zsebből, vagy kölcsönből (itt más területek terhére érthetjük a hitelt vagy esetleg ténylegesen, akár külföldi forrásból). Azt kell mérlegelni, hogy bízik-e magában és a saját koncepciójában az állam, hogy az átszervezések után egy fenntartható rendszert állít fel, amit esetleg már csak finomhangol az évek során. Ha nem, akkor miről beszélünk, miről tárgyalunk?